A szexszel és a hírességekkel kapcsolatos témák után előkelő helyen állnak az internetes keresőprogramokba beütött betegségekre, tünetekre vonatkozó szavak. A felhasználók pedig nem csak keresnek, találnak is: még a ritkább testi és lelki bajok esetében is válogathatunk a magyar nyelvű tájékoztatók és szakmai anyagok között. Ez pedig átalakítja az egészségügyhöz, az orvosokhoz, de még a saját testünkhöz való viszonyunkat is.

Huszonéves fiú a nyakán megjelent rejtélyes csomók eredetét kutatja; tizenöt éves lány terhességi tüneteket vél felfedezni magán; középkorú úr kiirthatatlan gombafertőzéssel küzd; negyven éves nő az áttétes agydaganatára szedett gyógyszerekről kérdez és a betegsége okozta mozgáskorlátozottsága miatt keres segédeszközöket. Csak pár kiragadott probléma, amelyre a betegek – egy egészségügyi honlap „orvos válaszol” rovata szerint – az Interneten keresztül várják a segítséget.
A betegségekről és azok megelőzéséről szóló tájékoztatás internetes gócpontjai az egészségügyi portálok. Az utóbbi években beindult ilyen jellegű oldalak száma és minősége jelzi, hogy ez a tudásigény hatalmas: a jól felépített és kivitelezett, teljes szerkesztőségeket felvonultató szájtok látogatottsági adatai százezrekben mérhetők. Az egyik legrégebbi portál, a Vital.hu nemsokára arculatváltással és az interaktív szolgáltatások fejlesztésével szeretné növelni a havi „csupán” százezer látogató hétszázezer oldalletöltését, míg a praktizáló orvosoknak is hasznos (szakmai írásokat és híreket leközlő) Weborvos.hu egy egész kis hírügynökséget működtet egészségügyi hírszerkesztésre szakosodott újságírókkal (és napi csaknem húszezer oldalletöltéssel). A portálok sokkal inkább számíthatnak azokra az alkalmi olvasókra, akik keresőprogramokon keresztül találnak rájuk (egy-egy betegségre, tünetre keresve), mint törzsközönségükre. Az egészségügyi húzótémákkal kapcsolatos tájékoztató anyagok tekintetében tehát nagy a verseny: minél feljebb kell kerülniük a Google vagy az Altavista listáján, ha a felhasználó például az onkológiára, a táplálkozászavarokra, a depresszióra és más népbetegségekre, vagy az időszakos slágertémákra (mint a madárinfluenza vagy a húsevő baktériumok) keres.
A szolgáltatásokat tekintve minden egészségügyi portál alapfelszereltségéhez tartozik az „orvos válaszol” rovat. Ez nem a nyomtatott magazinok számonként egy vagy pár kiragadott olvasói levelének leközlését és megválaszolását jelenti, hanem szó szerint értendő: a portáloknak dolgozó általános és szakorvosok a beérkező, általában anonim levelekre ahogy lehet (legrosszabb esetben pár nap múlva) a rovat nyilvánosságán vagy e-mailben válaszolnak. Az általános egészségügyi szájtok igyekeznek a legtöbb szakterületet lefedni, a leveleket tehát továbbküldik a megfelelő szakorvosnak, akivel kapcsolatban állnak (legyen az fogorvos, urológus vagy pszichoterapeuta). Elég csak ránézni a beküldött kérdésekre, rögtön látszik: az olvasók kortól, nemtől, végzettségtől és a baj komolyságától függetlenül írnak – méghozzá igen nagy számban (a Weborvos.hu oldalon ez napi 40-50 kérdést jelent). A portálok működtetői azonban leszögezik: mindez nem helyettesíti a személyes vizsgálatot. „Sürgős esetben ne írjanak, hanem forduljanak orvoshoz!” – olvasható az InforMed.hu Fontos tájékoztató menüpontja alatt. Hogy ez nem magától értetődő, azt dr. Gerencsér Emőke, a Weborvos.hu munkatársa is tapasztalta. „Vannak, akik azt hiszik, hogy mi akut ügyeletet végzünk, helyettesítjük mondjuk a baleseti ambulanciát. Ha valakinek elvágja a körfűrész a kezét, lefényképezi és elküldi a Neten, hogy mit csináljon – utána feljelent, mert két napig nem válaszoltam, és ezért bekényszerült a sebészetre. Amit mi csinálunk, az nem erről szól, nem diagnosztizálunk, nem operálunk, nem gyógyítunk.”
A diagnózis már csak azért sem működhet, mert a betegek esetében sosem a teljes képet, az összes szükséges eredményt nézik, hanem csak azokat, amiket a levelében közöl: ez pedig gyakran csak egy-két kiragadott vérvizsgálati érték vagy részleges tünetleírás. Gerencsér Emőke nap mint nap tapasztalja, hogy a betegek nem értik: a normális leletértékek egyénenként (nem, kor, életmódbeli szokások, stb. szerint) változnak, így egy-egy eltérést csak kontextusban, a többi vizsgálati eredmény függvényében lehet értékelni. „Annyit tudok a betegről, hogy például a koleszterinszint mennyi; nem tudom, férfi-e vagy nő, koraszülött-e vagy aggastyán, hogy van-e más baja, miért nézték egyáltalán a koleszterint. Ő pedig azt hiszi, ebből az egyetlen értékkel tudok valamit kezdeni. Szoktak is reklamálni, mert ilyenkor – természetesen – visszakérdezek.”
Nehezíti a helyzetet az anonimitás és az, hogy a betegnek nem csak testi folyamatai, de előélete, életmódja, társadalmi státusza sem világos: így nagyon nehéz egyáltalán megszólítani őket. „A Neten az a borzasztó, hogy nem tudom, ki a kérdező. Nem tudom a képzettségét, a végzettségét, nem ismerem az alapokat, amire a választ építhetném, amit megért. Ha visszakérdez, már tisztábban látom a helyzetet, tudom, hogy fogalmazhatok kicsit bonyolultabban, vagy egyszerűbben kellett volna.” A doktornő praxisában a személyes vizsgálat előtt mindig megkérdezi ezeket a betegtől (akiktől egyébként elvárja a „nyolc általános műveltségét”), hogy olyan analóg példákat hozhasson a magyarázat során, amelyet könnyen megért.
Nem csak kommunikációs nehézségek jelentkeznek az internetes orvoslás során: az anonim és látatlan kapcsolat orvos és beteg között jogilag is tisztázatlan. Dr. Kismarton Judit ügyvéd szerint (aki orvosi diplomájával évekig rendelt a Kékgolyó utcában és fájdalomcsillapítási tanácsokat adott a Daganatok.hu portálon) nagyon fontos, hogy az olvasók megértsék: az „orvos válaszol” szolgáltatások nem gyógyítani hivatottak. „Ezeken a honlapokon nem betegségről nyilatkoznak, hanem felvilágosítást, tájékoztatást adnak azok az orvosok, akiknek sok év gyakorlat után már egy levél alapján is van valami meglátásuk, hogy merre kellene elindulni. Ez nem pótolja a személyes vizsgálatot. Az olyan eset pedig, amikor az internetes tanácsadással kapcsolatban valamilyen káresemény következik be, és kártérítési ügy indulhatna, nincs szabályozva jogilag. Egyébként sincs az az orvos, aki vállalja azt a felelősséget, hogy egy levél alapján diagnózist állít fel és vényköteles gyógyszereket ajánl, kockáztatva, hogy ezt a beteg valamilyen módon beszerzi.” A személyes vizsgálat során ugyanis a páciens amint belép a rendelőbe, létrejön egy sajátos jogi viszony közte és az orvos között, amelyben mindkét félnek vannak jogai és kötelezettségei. Erről az Interneten nincs szó. Ezért nem győzik felhívni a páciensek figyelmét, hogy bármi baj van, menjenek és nézessék meg magukat – de az ügyvédnő szerint a betegnek, ha úgy érzi, az internetes tanáccsal kárt okoztak neki, még e figyelmeztetés hiányában silehetősége jogorvoslatra, hiszen nem vizsgálták meg, a már meglévő leleteit nem tekintették át. Őt terheli tehát a felelősség saját döntéseiért (gyógyszer beszerzése, a rendelő kerülése) még akkor is, ha hallgatott a válaszoló-tanácsadó orvosra.
Jogi és etikai szempontból kérdéses lehetne még a tanácsadó kiléte, illetve a reklámfelületként használt válaszlevelek. Dr. Kismarton Judit szerint azonban ezekkel nincs baj: bár valóban a kérdező számára nem ismert, hogy tényleg egy végzett orvos ül az internetes csatorna másik végén, szinte elképzelhetetlen, hogy nagyobb, komoly cégek által támogatott portálok esetében ne így lenne. Az a válaszlevél pedig, amelyet például egy magánklinika nevében írnak alá (ahogy gyakran meg is történik), még akkor sem minősül direkt reklámnak, ha azt tanácsolják benne a betegnek, hogy jöjjön be személyes konzultációra. Az orvosi adatközlő – nem összehasonlító, hivalkodó – önreklám különben is engedélyezett.
Ha az Interneten „praktizáló” orvosok lehetőségei ennyire korlátozottak, miért érvényesül mégis az az általános tapasztalat, hogy sokan, ha valami bajuk van, először a világhálón keresnek testi-lelki enyhülést ahelyett, hogy – ami sokkal célravezetőbb lenne – elmennének a rendelőbe? „Van, aki szégyelli a betegségét, ezért érdeklődik először nálunk… van, akinek nincs ideje dokihoz menni és reméli, hogy mi mindent helyettesítünk. Nagyon sokat kell a rendelőben várakozni, van, hogy nem is bízik orvosában, úgy érzi, félvállról veszik az ügyét.” - dr. Gerencsér Emőke véleményét saját orvosi tapasztalatai alapján az ügyvédnő is megerősíti. „Senkinek nem tudom felróni, ha nem várja végig a több órás várakozási időt. A pár Magyarországon maradt orvos ugyanis iszonyatosan túlterhelt, körülbelül harminc beteg jut egy háziorvos egy rendelési idejére – aki ennyi embert négy óra alatt tisztességesen el tud látni, az előtt le a kalappal”. Dr. Kismarton Judit szerint nem csak az ellátással van a baj: sokszor tapasztalta, hogy betegek „a Neten olvasott vagy a szomszédasszonytól kapott tanács hatására” belenyugszanak helyzetükbe, és nem is keresik az orvost, nem tudván, hogy valójában mekkora a baj. A személyes vizsgálat halogatását és az internetes szolgáltatásokhoz fordulást pszichológiai tényezőkkel is magyarázhatjuk. „Saját belső félelmeink hatására hajlamosak vagyunk homokba dugni a fejünket, ha pedig betegek vagyunk, gyakran a legrosszabb lehetőségre gondolunk, ezért vonulunk vissza értelmileg és érzelmileg” – mondja Varjú Katalin pszichológus.
Mindezek ellenére az Interneten válaszoló orvosok hiszik, hogy van értelme munkájuknak, leveleikkel tényleg képesek segíteni. „Nekem az a dolgom, hogy megtanítsam az olvasóimat kérdést föltenni. Egyszavas levelekkel – ha például csak ennyit írnak: tüdőrák vagy hasmenés – nem tudok mit kezdeni. Az igazi munka akkor kezdődik, amikor a betegnek van egy már diagnosztizált betegsége és erről mindent tudni szeretne. Ekkor összefoglalom a tudnivalókat (tünetek, terápiás lehetőségek, statisztikák) – nem azt mondom, meddig fog élni, hanem hogy statisztikailag mi várható. Ezután kérdezhet konkrétumot. Azokkal pedig, akik így állnak hozzá, fantasztikus a kapcsolatom Interneten keresztül is, igazi családi betegek ők.” Dr. Gerencsér Emőke három éve napi több tíz levélre ír részletes választ a Weborvos.hu portálon. A szerkesztőségtől ezért nem fogad el pénzt, munkáját terápiának tekinti – „jól esik a saját problémáimat félretéve másoknak segíteni. Itt egészségnevelés, életmódbeli és ápolási tanácsadás folyik – és segítünk, ahol tudunk.” A betegeknek körültekintően megírt leveleire érdemi választ tud adni, ha azt kérdezik, operáltassák-e magukat, műtét után mire számíthatnak, mit kell tudni valamely készítményről, eszközről. Van, aki úgy érzi, nem kap elég információt az orvosától, vagy az tisztességtelen volt vele – ha a doktornő egyetért, tanácsolhatja, hogy keressen másik orvost, ha pedig szakmailag szabályosnak látja kollégája magatartását, elmagyarázza a betegnek, mi miért történik vagy nem történik. „Kétségbeesett levél jött, hogy valakinek lichen van a szájában, ez pedig rákmegelőző állapot, de nem csinálnak vele semmit, csak háromhavonta ellenőrzik. Neki el kell mondanom, hogy a négyféle lichen közül csak kettőből lehet rák, ezek csak egy százalékából lesz is – de ha ellenőrzik és véletlenül abba az egy százalékba esik, száz százalék, hogy elcsípik. Meg kell próbálnia elérni a lelki nyugalmat. A beteg ugyanis mindig kiszolgáltatott, fél, egyedül van a betegségével, és ha téves információkkal félreviszik, helyre kell raknom, éreztetve, hogy nagyon fontos nekem – és ez nem feltétlenül vigasztalást jelent, csak tisztánlátásra törekvést. Lefordítom a latin szavakat, amiktől akkor is félnek, ha jót jelentenek. Betegjogokról is felvilágosítást adok, a csodaszereket, médiatorzításokat igyekszem a helyükre tenni.”
Az interaktív „orvos válaszol” szolgáltatások mellett az egészségügyi portál olvasói számára a fő információforrást a hírek és a hosszabb, tájékoztató, ismeretterjesztő szövegek jelentik. Ezek szólhatnak egy tünetről, betegségről, betegségcsoportról vagy valamely terápiás módszerről, egészségügyi trendről – mint egy nyomtatott magazinban, csak mennyiségileg és minőségileg is többet nyújtanak: általában jól megírt, a téma összes szempontját feldolgozó, megbízható írások ezek, amelyek jó támpontokat adhatnak a betegeknek. A legtöbb portál teljes egészében a laikus betegeknek szól, nem egy helyen azonban kifejezetten orvosoknak, szakmabelieknek szóló anyagokat találhatunk – nem is beszélve az on-line orvosi folyóiratokról, a korlátlanul hozzáférhető tudományos igényű, képekkel illusztrált betegség- és esetleírásokról. Hipochonder hajlamú Internet-használók számára ezek olvasása rosszul végződhet: saját vélt vagy valós tüneteiket csak részben érthető, ezért kifejezetten ijesztő kontextusban visszaolvasva könnyen kialakulhat alaptalan, de komoly betegségtudat, amely nem csak az érintett betegeket és orvosaikat, de az egészségügyi kasszát is megterhelheti.
„Természetes, hogy kitárult a világ, és a betegeket érdekli betegségük, kezelésük, de az a véleményem, hogy ha olvasok az Interneten egy betegségről és annak a tüneteit magamon látni vélem, az egy eleve meglévő hajlamon múlik. Ezzel kapcsolatban nagyon szigorúan kell fellépni – a legnagyobb betegségek influenza-szerű tünetekkel kezdődnek és nem lehet mindenkit leszűrni, aki kettőt köhög. A beteg viszont olvas és úgy megy orvoshoz, hogy lediktálja, milyen vizsgálatokat kér, majd felháborodottan levelet ír nekem, hogy a doki még ezeket sem képes megadni. Pedig ez sehol Európában nem így működik.” A beteg pedig ilyenkor vagy perel, vagy addig keres, amíg nem talál valakit, aki beutalja a százezrekbe kerülő képalkotó vizsgálatokra, Gerencsér Emőke szerint tehát szigorúan utána kellene nézni, hogy az illető orvos megalapozottan küldte-e tovább a pácienst ezekre. „A Netzseni beteg egyébként külön kategória: mindent tud. Ő már nem is ereszkedik le az orvos szintjére, nem kell konzultálni, meg is operálná magát, csak nincs ideje vagy eszköze. Valójában bizonytalan az ő lelke is, és csak megerősítést akar arra, amit a Neten olvasott. Nehéz velük, mert ragaszkodnak az egy megtanult betegséghez vagy terápiához, és nehéz eltéríteni őket.”
A páciensek túlzott tájékozottságával már Dr. Kismarton Judit is találkozott: „Sokszor olvasnak valamit és azt hiszik, hogy maguk is jártasak az orvoslásban. Az ilyen emberek sajnos elfelejtik, hogy ahhoz, hogy beteg emberek betegsége terén felett biztos ismeretekkell rendelkezzünk, hat évnyi tanulás és 8-10 évnyi tapasztalat szükséges.” Azt azonban egy megkérdezett orvos sem gondolja, hogy az Interneten fellelhető tudományos anyagokat (amelyek mára a teljes szakmának nélkülözhetetlen segítséget adnak) el kellene szeparálni a laikus olvasóktól. Az ügyvédnő szerint bele kell törődni, hogy az ehhez a munkához mindenki érteni próbál –tekintettel arra, hogy az ember egészségéről van szó. Az orvosoknak kemény munkával meg kell tanulniuk tehát a betegek nyelvén, , és valamilyen tömeges tájékoztatásra lenne szükség, hogy a nem egészségügyi szakember is  megértse és az írott sajtóban, a betegek részére készült anyagok tartalmát.: ezen  írások nem nekik szólnak, így csak ártanak maguknak azzal, hogy a latin szótárat elővéve értelmezni próbálják azokat. „Érdekes, hogy az orvostudományban általában kompetensnek érezzük magunkat, míg a villamosmérnökkel, fodrásszal többnyire nem kezdünk szakmai vitát.”
Úgy tűnik, ha a saját testünkről, egészségünkről van szó, elveszítjük józan ítélőképességünket és nem tudunk távolságot tartani a témától. A pszichológus szerint ez nem feltétlenül baj. „Ez szó szerint vérre megy, és míg az, hogy mi van a kocsimmal, legfeljebb pénz kérdése, az én testem egy és oszthatatlan, amelyben én vagyok a leginkább kompetens. A bajban érzett túlzott aggodalom tehát bizonyos szintig az ép működésünk jele. Ez még nem hipochondria, amely paranoid téveszme és amelyet az elmebetegségek közé sorolunk. Azért nehéz tudományosan kezelni, mert bármely kórképben, betegségcsoportban felbukkanhat, személyiségzavarosok épp úgy produkálhatják, mint depressziósok” – mondja Varjú Katalin.