home sitemap contact us  
Foldal arrow Cikkek arrow Teljestmny Volumen Korlt
   
Foldal
Kapcsolat
Publikcik
Cikkek
Egyb
Esemnyek
Gyakori krdsek
Mentrkp
Legfrisebb
Kapcsolat
Levelezési cím:
1550 Budapest, Pf.:174
1138 Budapest, Tomori köz 18. fsz. 3.
Telefon:
+36 20 946 3074
+36 1 270 1670
Fax:
+36 1 236 0834
+36 20 940 1371
E-mail:
Az email cm vdve van a spam botoktl, a megtekintshez a JavaScript bekapcsolsa szksges
 
Teljestmny Volumen Korlt Nyomtats E-mail

Teljesítmény Volumen Korlát a kórházakban az intézmények és az orvos jogi (kártérítési) felelsségének tükrében

 

 

Az intézményi keretek között a fekv-, és kúraszer járóbeteg-ellátás  HBCs (homogén betegségcsoportok)  alapján kerül finanszírozásra. Ezt a finanszírozási rendszert hazánkban 1993 ban vezették be azzal a céllal, hogy a kórházi költségekeket financiális és adminisztratív oldalról megfelelen tudják kezelni.

A rendszer sajátossága, hogy a betegellátást nem az egyedi eset alapján  finanszírozza, hanem a betegségeket un. homogén csoportba rendezi, kialakítván egy átlagos finanszírozási összeget oly módon, hogy az átlagos költségvonzatú módszereket veszi figyelembe ugyanazon betegségben szenved betegek kezelésénél.

A módszer – megfelel finanszírozás mellett – alkalmas lehet a nagyszámú beteg ellátását végz intézmények finanszírozására, azonban a gyakran változó pontértékek illetve bizonyos betegségek helytelen, a valóságot nem igazán figyelembe vev pontérték-beállítása  bizonyos szakmák krónikusan alul-, míg mások “túl”finanszírozását eredményezi – nem  függetlenül az adott orvosi szakma érdekérvényesít képességétl.

Az ellátónak összességében azonban a “teljesítmény” fokozása volt a cél, azaz minél minél több és minnél inkább – legalábbis papíron - szövdményes beteg ellátása.

 

A finanszírozás tarthatósága érdekében bevezetésre került az úgy nevezett  teljesítmény volumen korlát (TVK), amely szabályozási technika lényege, hogy az OEP intézményekre lebontva meghatározza, hogy az adott kórház adott idszak alatt a megelz év azonos idszakában  elszámolt költségnek csak a 95%-át (!!) kaphatja – immár szinte függetlenül attól, hogy hány és milyen állapotú beteget lát el valójában.

A finanszírozást az OEP az ellátónak kizárólag a volumenkorlát keretein belül nyújtja.

 

Míg a volumenkorlát bevezetése eltt a kórházi plusz esetek elszámolásával tudta adott esetben “veszteséges” osztályai mködését finanszírozni, azóta erre nincs módja.

 

 Mivel a szabályozás havi elszámoláson alapul, TVK nemcsak várólistákat, hanem rosszabb esetben az ellátás idbeni késését okozhatja, hiszen könnyen elfordulhat – és sajnos gyakran el is fordul a gyakorlatban – hogy az intézmény által az adott ellátó osztályra leosztott “voulmen” hónap közepére elfogy.

 

 

Nyilvánvaló, hogy az ellátó célja a TVK keretein belül maradni és nem túllépni azt. Ezen szabályozásnak egyenes következménye lehet, hogy vannak-lesznek olyan betegek akik az adekvát terápiához nem juthatnak hozzá az adott intézményben, például azért, mert csak X számú hasonló kezelést, vagy vizsgálatot finanszíroz a biztosító.

Ennek eredménye lehet, hogy azok, akik az elszámolási idszak elején részesülnek a TVK keretein belül ellátásban, nagyobb valószínséggel junak hozzá a modern és hatékony kezelési lehetségekhez.

Viszont például a kemoterápiás protokollokat jellemzen 3 hetente kell adni, így az elcsúszás- és így a kezelés sikerének nagymérték csökkenése – elkerülhetetlen.

 

A fentiekben leírtakat másképp éli meg a kívülálló és másképp a beteget közvetlenül ellátó orvos.  A betegágy mellett dolgozó orvos köteles az ellátás során mérlegelni azt, hogy a szakmai szabályoknak megfelel terápiák közül melyiket alkalmazza, köteles mérlegelni a kockázatokat és elnyöket.

Amennyiben a terápiás lehetségnek azonban az szab határt, hogy csak adott számú beteg látható el a TVK miatt, vagy a kezelésre nem áll rendelkezésre elegend anyagi hattér, vagy nem a leghatékonyabb legmodernebb kezelést alkalmazzák, abban az esetben komoly dilemma elé kerül az orvos.  Mit tegyen a betegellátásra felesküdött, a hivatását szeret orvos, ha több, hasonló megbetegedésben szenved betege vár ugyanazon kezelésre? A gyakorlatban a nem megfelel finanszírozás ahhoz vezethet, hogy az orvosnak kell “pálcát törnie” betegei sorsa felett. Neki kell eldönteni ki az aki megkapja a kezelést, és ki az, aki nem!!

Mi alapján hozza meg a döntését, ha a szakmai indokoltság fenn áll valamennyi esetben? A szakmai protokollok képezik ugyan a döntések alapját, de éppen a financiális megszorítások idején nem nyújtanak támpontot annak az orvosnak, akinek adott esetben fnöke azt a szóbeli utasítást adja, hogy “ebben a hónapban 6 … terápiát adhatunk”.

 

Természetesen az orvos ez irányú lelkiállapota, dilemmája nem nyugtatja és nem is nyugtathatja meg azt a beteget, aki elkeseredve, de egyben reménykedve várta a kezelést. Amennyiben a megfelel kezelést nem kapja meg, vagy – ami például onkológia esetében egyenérték ezzel – késve kapja meg, ki mást hibáztatna, mint kezelorvosát.?

 De ki is a felels a kezelés elmaradásáért valójában? Az az orvos, aki pusztán a korlátokat és az utasításokat betartva dönteni kényszerül? Avagy az orvos munkáltatója? Az elmúlt években egyre gyakoribbak az egészségügyi kártérítési perek, melyek tárgya nem minden esetben az orvosszakmai ellátással van kapcsolatban, hanem a tájékoztatás elmaradása is. Természetesen polgári eljárás során amenniyben a felelsséget a polgári bíróság megállapítja, abban az esetben a végs felels a munkaviszonyra irányuló jogviszony jellegétl függen vagy az elláást nyújtó orvos vagy a munkáltatja, Felmerül azonban a kérdés, hogy olyan esetben megállapítható-e a felelssége az orvosnak és rajta keresztül az ellátónak, ha a jogszabályok betartásával az ellátásban mulasztást követ el, így különösen, ha csupán az OEP által meghatározott 6 beteg kezelést látja el a 9 beteg közül? A másik oldalról a finanszírozó felelssége is vitatott, hiszen az OEP elírása alapján jár el, aki csak arról ad tájékoztatást, hogy az adott idszakra X összeget folyósít az intézménynek, azt azonban nem határozza meg, hogy ki kapjon kezelést é ski nem.

 

A felelsség megállapításának 4 kritériuma van, amelyeknek konjunktívan érvényesülniük kell ahhoz, hogy  felelsség megállapítható legyen. A bíróságok az vizsgálják, hogy a négy feltétel együttesen fennáll avagy nem. E négy elem az alábbi: a keletkezett kár, a felróható magatartás, a jogellenesség és ok-okozati összefüggés a kár és a jogellenes magatartás között. A kár egyszeren megállapítható: a beteg állapotában bekövetkezett maradandó egészségkárosodás, vagy akár életveszélyes állapot kialakulása. Minsíthet e egyáltalán mulasztásos jogsértésnek az orvos illetve az szolgáltató oldaláról az a tény, hogy a beteg kezelése jelents idbeni késést szenved, avagy egyáltalán nem kap kezelést annak ellenére, hogy az indokolt lenne?

Ha vélelmezzük a mulasztásos jogsértést, abban az esetben is érdekesen alakulhat a felróhatóság kérdése. Kinek és mi az ami felróható? Az orvos magatartása, aki a legjobb akarata ellenére sem tudja biztosítani a megfelel ellátást? Vagy az ellátó magatartása, aki az anyagi megszorítások betartására köteles? Akinek teljesítképessége véges? Vagy a Magyar Állam? Amennyiben megfordítjuk a kérdést levezethet, hogy az orvos a rendelkezésre álló kezelési lehetségek között választhat, de csak olyan mértékben, amit a munkáltatója biztosít. A munkáltató aki az alkalmazottjáért felelséggel tartozik nem költhet azonban többet a kezelésekre, mint amilyen pénzösszeg a rendelkezésére áll, azaz az OEP által folyósított finanszírozási összegnél. Végeredményben nem marad más felels, csak a Magyar Állam, akinek egyébként feladata az Alkotmányban rögzített egészséghez való jog biztosítása. Meddig terjedhet a felelssége az Államnak a betegellátásban? Van e korlátja az egészségügyi ellátás támogatásának? Financiális kérdésben sajnos a korlát létezik! A támogatásnak a korlátja  - AB határozat alapján – az ország költségvetése.

Ezzel eljutottunk oda, hogy az egészséghez való jog ugyan alapjog, azonban az annak biztosítására szolgáló egészségügyi ellátás szabályozása, a szakmai, a tudomány mindenkori állása szerinti kezelési módok alkalmazásának legkeményebb gátja az ország gazdasági helyzete, ami viszont megszabja az egészségügyi ellátás finanszírozását. Ez azonban nem vezethet diszkriminációhoz úgy, hogy egy adott terápiát két, azonos állapotú és esély beteg közül csak az egyik kap meg.

 

A gyakorlatot ismerve kevéssé valószín, hogy bármely orvos, aki dönteni kényszerül a fentiekben vázolt dilemmában, teljes körben tájékoztatja a beteget arról, hogy létezik korszerbb és hatékonyabb terápia annál, amit kap, ezáltal viszont  viszont tájékoztatási kötelezettségét szegi meg. A tájékozatás elmulasztása lényegesen könnyebben bizonyítható a bíróság eltt, ezért is észlelhet az a tendencia Európa számos országában, hogy a beteg (illetve örökösei…) kártérítési igényét az esetek nagyobb részében nem a nehezen bizonyítható “mhiba”, hanem éppen a nem megfelel tájékoztatás alapozza meg. (Németországban pl. az összes  egészségügyi kártérítési per csaknem kétharmadában!) Hazánkban évente körülbelül 300-400 un. mhiba ügy  indul, amelynek csak egy részébl lesz peres ügy.

 

Amennyiben a finanszírozási környezet nem változik – az orvos után vélheten a bíróságoknak is meg kell majd küzdeniük a fentiekben részletezett dilemmával…

 

 

 

 

 

 
 
   
Back Top